32 évesen neveztek ki vezető formatervezőnek az Ikarus 300-as család fejlesztése kapcsán. Nem kellett az elveimet feladni, a hangzatos beosztás mellett továbbra is saját magamért feleltem. Óriási lehetőséget kaptam, a Föld akkoriban egyik legnagyobb autóbuszgyárában – a 11–12 méteres, illetve a csuklós kategóriában évi 13.000 darabot gyártottak, a háttériparral együtt több tízezer ember dolgozott ezért – készíthettem javaslatokat a jövőben gyártandó távolsági és turistabuszokra.
Nem állítom, hogy nyugodt időszak volt, hiszen ha eljátszom az esélyemet, az hosszútávon a karrieremnek is betett volna. Először „kicsit” túllőttem a célon, nagyon merésznek ítélték az első javaslatokat, vissza kellett venni a lendületből. A következőket már elfogadták. Több olyan új megoldást mutattunk be, mint pl. az áramvonalas tükrök, a hátfal sarokívébe simuló új lámpák, mely ötletek aztán nagyon sok nyugati autóbuszon is megjelentek később. Különösen a hátfal kialakítását értékelték nagyra, „Európa legszebb autóbusz hátfalának” titulálva. Formatervezői Nívódíjat kaptunk érte, illetve a 300-as család különböző kivitelei számos hazai és külföldi kiállításon is rangos díjakat kaptak. Egy életre megalapozódott a szakmai karrierem, a következő évtizedekben már „csak” folytatni kellett.
Már „süllyedtünk” az álom puha ölébe, amikor az első széllökések megérkeztek északról. Pár percen belül pedig szinte üvöltött a szél. A tenger hihetetlen mértékben felkavarodott és a hatalmas, fehér tarajukat fogsorként villogtató hullámhegyek döngve csapódtak a hajó oldalának. Szerencsére, az asztalt már leszedték, de a konyha felől hallatszó csörömpölések szemernyi kétséget sem hagytak afelől, hogy már nem kell sok vizet pocsékolni a mosogatásra.
A hajó közel 45 fokokat dőlt mindkét irányba, az északról támadó hullámok teljesen telibe kapták az oldalát, nekünk viszont a nyugat-délnyugati irányt kellett tartanunk. Elképesztő volt az a gyorsaság, ahogy a vihar lecsapott. Még szerencse, hogy szokásunk szerint minden felszerelésünk biztonságosan rögzítve volt. A paprikás polip a gyomromban viszont egyszerre igen kíváncsivá vált, vajon mi lehet az oka a nagy hinta-palintának? Alig tudtam „meggyőzni”, hogy csak maradjon ott, ahol van. A napvédő tetőt tartó oszlopba kapaszkodva sokszor úgy éreztem, hogy rögtön felborulunk, annyira kilendültem a víz fölé. Igaz, így tökéletesen látható volt az a különleges jelenség, ahogy a hajó által kiszorított víztömegben ezrével villantak fel a világító planktonok. Nem igazán tudtam a látványt élvezni, pont három tányérral több kaja volt bennem, mint kellett volna. Sajnos, a sötétség miatt most az alap trükköt sem lehetett bevetni: nem lehetett látni az egyetlen stabil dolgot, a horizontot.
Azért még elszántan ragaszkodtam ahhoz, ami már az enyém volt. Egyre többször csapott át egy-egy nagyobb hullám a hajó oldalán. Szerencsére a búvárfedélzet hátulja részben nyitott, így a majd’ térdig érő víz gyorsan ki is folyt, amint a hajónk felágaskodott. Reménykedtünk, hogy a motortér fedője jól szigetel, mert ha a víz bejut oda, akkor nagy baj van. Egy elektromos rövidzárlat miatti motorleállás ilyen körülmények között végzetes lehet. Félóra rodeó után kicsit szégyenlősen megkérdeztük a tulajt, miért nem fordulunk vissza a Sha’ab- Mahmud irányába, ahol menedéket találhatnánk? Azt mondta, hogy ő sohasem szól bele a kormányosa dolgába, ha menni akar, akkor az biztosan így van jól. Nekünk egy „kicsit” más volt a véleményünk, főleg, hogy az egyetlen navigációs műszer egy halványan derengő kompasz volt.
